Ma reggel azon gondolkoztam, miért van néha lelkiismeret-furdalásom, ha boldog vagyok? Miért van az, ha az utcán beszélgetek a párommal vagy a barátnőimmel és jó dolgok kerülnek szóba, igyekszem halkan mondani, hogy mások meg ne hallják? Miért érzem azt, hogy a társadalom szerint nem szabad boldognak lennem?

A fővárosban élek már 9 éve. Hozzászoktam az utcán járkáló haltekintetű emberekhez. De miért is kell ehhez hozzászokni? Miért baj az, ha mosolygok és jó kedvem van? Miért kellene zavarónak lennie, hogy jó és boldog történetet osztok meg a barátnőimmel úgy, hogy ezt idegen fülek is hallják esetleg? Miért néznek rám furcsán az emberek, ha mosolyogva sétálok az utcán vagy a metrón reggel 7 körül munkába menet mosolyogni van kedvem?

Boldog vagyok és akarom, hogy ez látszódjon is rajtam. Nem akarok azzal foglalkozni, hogy mások mit gondolnak rólam és az életemről. Mindenki a saját életéért felelős, ahogy én is. Ha boldog vagyok, valamiért odáig jutottam és igenis megérdemlem. Miért olyan nehéz ezt másoknak megérteni? Miért kell hogy rossz legyen az én életem, ha másé az? Miért kell az embereknek sokszor irigykednie másokra? Miért nem tanítják már egész pici gyerekkorban az embereknek, hogy szabad és kell is a jó érzés az ember életébe és egy mosoly akár életet is menthet? Miért?