A minap találkoztam egy régi barátnőmmel. A beszélgetésünk témája természetesen a párkapcsolat volt. Nemrég szakított a barátjával egy hosszú kapcsolat után, ami elég fájdalmasan ért véget. A nagy lángoló szerelemből gyűlölet és egymás utálata lett. Vajon hogy fajulhat el idáig a dolog? A válasz egyszerű, bár elsőre nem tűnik logikusnak. Két intelligens ember, intelligens viselkedéssel tud csak megfelelő módon kilépni a kapcsolatban. Ekkor azonban még korántsem biztos, hogy a kapcsolat lezárása tényleg olyan jól történik mint ahogyan előre látszódott. Náluk is ez történt…

Idővel a barátnőm túl lesz ezen az egészen. Szerencsére értelmes lány, akiben nagy az akarat, megvan a maga iránti szeretet és tisztelet és példamutatóan tud újraépíteni egy életet. Megtette már máskor is, többször is.

 

 

A beszélgetésünk azonban egy jelenleg aktuális problémára világított rá. A barátnőm 28 éves, a baráti társasága is közel ilyen korú nőkből áll. A bökkenő (nekik inkább szerencse), hogy szinte mindenki párkapcsolatban él körülötte. Egy szakítás után tudjuk, hogy egy nőnek mi kell: a barátnőivel személyesen vagy telefonon, de kibeszélje a sérelmeket, jól átrágják együtt a dolgot, így csillapítva a fájdalmat és előkészítve az újrakezdést. Viszont sokat van egyedül a barátnőm. A barátnők nem állnak minden nap készenlétben, hogy találkozzanak vele, nem is tudnának, mindenkinek megvan a saját kialakult élete már. És fájdalmas az egyedüllét, amikor azt érzi egy nő, hogy nincs mellette senki. Természetesen a családjára számíthat, de most igényelné a sok közös programot, az otthonról való kimozdulást. Azonban nincs kivel. Vagy legalábbis csak időnként.

 

 

A barátnőm tudja, hogy az életét egyedül kell megoldania, nem is várja másoktól a segítséget mindig. Önálló nő, talpraesett, határozott. Azonban jól esne neki, ha gyakrabban lenne kivel programot csinálnia gyakrabban. Azt tanácsoltam neki, hogy keressen új elfoglaltságot, ismerkedjen új emberekkel. Nem férfiakra gondolok most még, hanem nőkre, akik szintén egyedül vannak és lehet velük szinglis programokat csinálni. Viszont itt elérkezünk egy problémához: ha talál is ilyen társaságot (már pedig biztosan fog, nem ő az egyetlen, aki igényli a társaságot és a programokat szingliként), akkor vajon el tud mélyülni annyira a kettőjük kapcsolata és ki tud alakulni olyan bizalom, hogy személy dolgokról tudnak beszélgetni az újdonsült ismerőssel? Mi a jó megoldás ilyen esetben? Elég, ha csak felszínesen, de együtt töltik az időt, így nyújtva vigaszt az egyedüllétben egymásnak? Mennyire kell egyedül lennie egy 30 felé vagy urambocsáss 40, 50 felé közeledő nőnek, ha úgy alakul az élete, hogy párkapcsolat nélkül marad? Hogyan célszerű a magányt jól megélni, közben úgy hogy társaságban is vagyunk? Egyelőre még nem jutottam dűlőre a kérdésben…